És mindig elmorfondírozom azon, hogy hány éve mondogatom magamnak életem egyetlen - lassan állandósulni látszó, s eleddig beteljesületlen vágyát...
Nyugalmat.
Mindössze ennyit kívánok.
Ezt viszont az utóbbi napok történéseit tekintve talán minden eddiginél jobban.
Szeretném, rég szeretném, ha a napjaim csendes
Például így:
Hó elején pittyegés a telefonomon, hogy megérkezett a bankszámlámra a bejövő utalás, ezt követően a csekkek nyugodt rendezése, postára slattyogás, kötelezettségek (úgy is, mint közmű szolgáltatók számláinak) teljesítése... mindezt követné a Zuram fizetésének beérkezte után a hitel törlesztőrészletének kiegyenlítése, majd semmi egyéb, mint az élet élvezete, ergo nyugodt hátradőlés...
Valami oka van annak, hogy ezt a kívánságomat sem a sors, sem Isten, sem senki nem teljesíti, pedig Isten látja lelkem, minden áldott nap igyekszem pozitívan szemlélni magam körül mindent.
Igyekszem mindenben, tényleg mindenben meglátni a jót. Lehámozni a negatív dolgokról a lényegtelennek tűnő héjat és felismerni, hogy mi módon tanulhatok a történtekből...
De csak nem akar az a hőn vágyott nyugalom bekopogtatni hozzánk...
Helyette jön egy oktondi nő a fölényes stílusával, amitől egyébként is a falnak megyek.
Nem szeretem, ha hülyének néznek, mert nem vagyok az.
Nem szeretem, amikor valaki azt képzeli magáról, hogy Ő tojta a spanyolviaszt (mert azt egyébként én ;o) :o) :o) :o)
Nem szeretem, amikor valaki nem képes a pro és kontra érveket mérlegelni.
Nem szeretem, amikor valaki képtelen beismerni, hogy az éremnek igenis két oldala van.
Nem szeretem, amikor valaki képtelen beismerni, hogy másnak is lehet igaza...
Ma megkaptam egy vadidegentől, hogy a szakmám (khmm, nevezzük így, bár ez enyhén szólva is csúsztatás, de tekintettel arra, hogy az elmúlt években folyamatosan e területen dolgoztam, maradjunk ennél a kifejezésnél) szóval ma megkaptam, hogy nem ismerem a szakmai metódust, a folyamatokat, az összefüggéseket... (erre mondanák a mai fiatalok: WTF?)
Meglehetősen kikerekedtek a szemeim, mert bár távol áll tőlem az, hogy büszküljek azzal, ami a fejemben és a hátam mögött van, de meg kell valljam, jól csináltam azt, amit csináltam... a lényeg, hogy a váratlan látogató ezen megjegyzése
Úgyhogy fogtam, és rávágtam az ajtót a képére :o)
Persze illedelmes voltam, ahogy az Édesanyámtól tanultam, szóval elköszöntem tőle, sőt, még a látogatását is megköszöntem :o)
Erősködött, arrogáns volt, én meg meguntam. S rájöttem, hogy nincs értelme értelmesen magyaráznom olyasvalakinek, akiben az értelem legcsekélyebb szikrája sem pislákol...
De elegem van már...
Nagyon unom, hogy vannak, hogy egyáltalán léteznek olyan emberek, akik rendre megfeledkeznek arról, hogy honnan is indultak... minden tekintetben... és, hogy ezek az emberek okozzák számomra a legtöbb fejtörést, a legtöbb nyugtalan napot...
Sok dolog mellett kifejezetten (jajj, de még mennyire) taszít például, ha valaki kérkedik az angoltudásával oly' módon, hogy leveleiben, egyéb a neten fellelhető írásaiban újra és újra, napi rendszerességgel csepegteti az angol kifejezéseket... "ideírom ezt az angol szót, hogy mindenki tisztában legyen vele, mekkora ész vagyok én, hisz' még ezt is tudom" járhat a fejükben gépelés közben.... és itt nem arra gondolok, amikor valaki viccesen egy világszerte ismert és használt szlenget lenget :o) :o) :o)
(én is beszélek angolul, korábbi munkahelyemen állandó jelleggel használtam, lévén, hogy ez volt a kollégáimmal az egyetlen lehetőség, hogy szót értsünk... mégsem kérkedem vele, sőt ha kérdezik, néha bizony le is tagadom :o) ... elejtettem itt pár poszt címében angol hívószavakat, illetve a táskákat méretükre utalva angol jelzőkkel illettem, hogy a google könnyebben rátaláljon a blogra, mintegy cselként tekintettem erre... de aztán úgy voltam vele, hogy a statisztika szerint elegendő olvasó téved be hozzám a Föld országaiból, minek erőltessem... meg amúgy is... előfordul, hogy a legprivátabb gondolataim írom ide, így aztán jobb is, ha marad ez a bensőséges légkör)
Visszakanyarodva: tegnap Kata lányomnak eltört a bokája... ma voltam a bankban egyeztetni... erre ma este, míg főztem a vacsorát, beállított ez a nőszemély, aki olyan szinten kihúzta a gyufát, hogy a Zuram kis híján ordítani kezdett vele... ehh, még most is összeugrik a gyomrom az egésztől...
Szóval a nyugalom...
Azt vágyom rendületlenül...
Sok egyebet is, de ezt talán mindennél jobban :o)
Viszont továbbra is igyekszem pozitívan gondolkodni, mosolyogni akkor is, ha sírni volna kedvem...
És ma útnak indítottam egy csomagot, ami színtiszta ajándék volt, színtiszta meglepetés, és ez például olyan örömmel töltött el... tudjátok... a "csak úgy" adni érzése... amikor szeretem azt, akinek örömet szeretnék szerezni, és izgalommal várom, hogy mit fog szólni, hogy sikerült-e a meglepetés, hogy eltaláltam-e azt, amit vágyott... úgyhogy holnapig még a talpam is ökölben lesz :o)
És annyi minden van még, ami folyt belül, ami kikívánkozik, de egyrészt mikor, másrészt kinek, legvégül pedig hogyan kérdések keresztmetszetében rendre megbotlik... így marad a blog, ami néha jó szolgálatot tesz, hogy kiengedjem a "szusz" egy kicsiny részét...
Ahogy most is.
Kedves Szilvike!
VálaszTörlésMost megint ki írtad magadból a rossz dolgokat!
Nem is értem az ilyen embereket!
Lehet hogy nekik az ilyen viselkedés, a legnagyobb örömforrás!
Nyugalmat kívánok neked!