Hullámvasúton...

... ülök ismét...
És most megint lefelé megy.

Elmentem ma délután a gyerekekért az iskolába, és a fiam napközis tanítónénije azzal fogadott, hogy a tegnapi bábszínházi előadás alatt a fiam, két társával egyetemben, gyalázatosan viselkedett :o(

Tudom, mindig is tudtam, hogy eleven, örökmozgó, tele van élettel... de ez nem ok arra, hogy az előadás ideje alatt oda nem illő kifejezéseket kiabáljon be az osztálytársaival pusztán azért, mert a butus fejükkel úgy vélik, hogy az csuda menő...

Mennyit, de mennyit beszélgettünk estéken át arról, hogy mi a menő, és mi van a menőség mögött....
Hányszor beszéltük át, vettük végig, hogy mennyire üres semmi az egész...

Hányszor mantráztam a fiamnak azt, hogy azzal, ami a fejében van, azzal a képességgel, aminek a birtokában van, menő lehet úgy, hogy elüldögél csendesen, és semmi egyebet nem csinál, mint teszi a dolgát...

Bár ez nyilván senkit nem érdekel, abszolút családi dolog, de nálam a menőség versus nem menőség kérdésköréhez hozzátartozik ez is:
én nem vagyok híve annak, hogy a gyerekeket kicsi koruktól fogva márkaboltokban vásárolt ruhákban járassam... egyrészt azért, mert nem szeretném, ha ez lenne a mérvadó számára, nem szeretném, ha azt képzelnék, hogy attól ember valaki, hogy kizárólag drága holmikban jár... Másrészt meg miért venném meg aranyárban, ha egyetlen évszakot tudja hordani... régóta és rendszeresen a Háda-ba járok, ott veszem meg a - sokszor még címkés, senki által nem használt, minőségi - ruhákat, így pl. a farmert, a pólót, a hosszúujjú pólót. Minden gyerekemnek. Természetesen a fehérneműk, zoknik, trikók, cipők mindig normális boltban vannak véve, még mielőtt... :o)

Na, de pl. ezt is elmondtam Nekik, magyarázatot adva arra, hogy miért cselekszem így... mert - többek között - nincs értelme havonta soktízezret elkölteni azért, hogy "beálljunk a sorba" hiszen nem, bizony, hogy nem csak, sőt nagyon nem az a menő, ha valaki tetőtől talpig adidas/nike/puma/et cetera ruhákban pompázik... attól, hogy valaki menő cuccokban illeg-billeg, lehet belül (érzelmileg és értelmileg) üres, semmitmondó.

De visszakanyarodva az eredeti gondolatomhoz... azt hittem, túl vagyunk ezen a körön a fiammal (is), azaz, hogy nem törekszünk a menő státusz elnyerésére sem az öltözködésünkkel, ahogy a káromkodással és verekedéssel és egyéb renitens és kirívó viselkedéssel sem..

Erre jött a tegnapi nap (is)... amiről ugye ma szereztem tudomást :o(

Komolyan mondom... a sírással küzdöttem, ahogy hallgattam a tanítónénit....
Mindketten, tehát az osztályfőnöke és a napközis tanítónénije is egy rendkívül szimpatikus, szeretnivaló, együttműködő, egyenes ember... ízig-vérig pedagógusok.
Már az elején, évnyitó után megbeszéltük, hogy bármilyen helyzetben azonnal értesítjük egymást, ha bármi adódna, együtt keresünk megoldást...

... és akkor állok szemben ma délután J. -vel, és azt hittem elsüllyedek szégyenemben... az én fiam ugyanis az előadás alatt olyan otrombán viselkedett, hogy le sem merem írni...
És pislogtunk egymásra tanácstalanul, és kérdőn, és kétségbeesve...

És most hogyan tovább...

Már az iskolából elfelé jövet, még az autóban elmondtam Neki, hogy mérhetetlenül szomorú vagyok a viselkedése miatt, nagyon rossz érzések kavarognak bennem, és bár lehet, hogy nagyon rosszul tettem, de a véleményem is elmondtam Neki...

Mégpedig azt, hogy úgy látom, egyáltalán nem számít Neki az, hogy anya szomorú, úgy veszem észre, hogy közömbös a tekintetben, hogy a tetteinek milyen következménye* van (t.i.: kellemetlenül és rosszul érzem magam, ha a szőnyeg szélén állok)... és így tovább...

A lényeg, hogy mire hazaértünk, nem tudtam magam tűrtőztetni, megállíthatatlanul előtört belőlem a zokogás :o(

Elmondtam Andrisnak, hogy ha így viselkedik, a tanítók és később a tanárok is utálni fogják, Ő lesz nem az osztály, hanem az iskola fekete báránya... márpedig, ha Őt utálják, az nekem fáj, ha Ő lesz kiközösítve, attól én érzem rosszul magam.

Azt is elmondtam Neki, hogy kegyetlen érzés számomra, hogy a kisfiú, akit a szívem alatt hordtam, akit megszültem, akit nevelgetek/terelgetek és szeretek, az a kisfiú rohanvást megy fejjel a falnak... és én ezt tudom, és látom, és a következményekkel is tisztában vagyok, és nem azért szólok sokat és sokszor, mert piszkálni akarom, hanem azért szólok, hogy elérjem: megálljon mielőtt a falhoz ér...
Mondtam, hogy nagyon rossz útra tévedt, és nagyon erőteljes tempóban halad ezen a rossz úton...
Viszont még nem késő megállni, végiggondolni az egészet és visszafordulni új utat keresve...

Nem tudom... segítsetek... butaságot csináltam?
Tudom, hogy vagytok itt pedagógusként is és szülőként is... gyertek, kérlek, mondjátok el nekem, hogy mitévő legyek. Kérjek segítséget? Vigyem nevelési tanácsadóba? Vagy gyermekpszichológushoz?

Mert azt gondolom, vagy legalábbis úgy sejtem, illetve attól tartok... kevés vagyok már ehhez....

* ezúttal pl. a napi 30 perces időtartamú számítógépezés került tiltólistára... mint következmény