2013. február 26., kedd

Áldja meg...

 az Isten...

Ezt kaptuk ma útravalóul egy fiatalembertől és az Édesapjától...

Történt, hogy délután Andrisom aikido edzésen volt, szokásos módon az edzésre való fuvarozást követően Gigiért mentünk az óvodába.
Karikáztunk* egyet a városban (t.i.: a hosszabb úton mentünk a Kodály Z. Ált. Iskolához, ahova Andris edzésre jár), majd a szokásos helyen - az iskola hátsó bejáratánál, mely egyben a testnevelős, edzős, büdöstornacipőszagús traktus bejárata is, kaposváriaknak: Iskola köz - leparkoltunk.

Várnunk kellett, korán érkeztünk. Vidáman, röhögve hallgattunk zenét, Andrásom rendületlenül szórakoztatott minket az énektudásával...

Aztán egyszercsak lehalkította a zenét... nem tudtam, nem is értettem miért...

Közvetlenül az autó előtt volt két szemetes edény, tudjátok, az a lakótelepi nagy alumínium féleség...

És benne kotorászott egy nagyon, nagyon piszkos ruházatú, de nagyon - egészen meghökkentően - tiszta tekintetű úr... minden egyes műanyag palackot kiszedett, és egy nagy zsákba rakta...

Kicsit távolabb, a járdán álldogált tétován egy nagyjából a kamaszkorát épp elhagyó korú fiatalember... szemlesütve...

Kérdeztem Andrástól, hogy vajon együtt vannak-e... nem is tudom miért tettem fel ezt a kérdést.. talán szemrehányás volt a gondolataim legmélyén(?)... hogy miért nem segít az idős férfinak, aki gondolomra az Édesapja lehetett...

Aztán kisvártatva András megszólalt, hogy egészen biztosan együtt vannak, mert a fiatalembernek fekete a tenyere... valószínűleg a korábbiakban Ő kotorászott...

Kavarogtak a gondolataim... volt bennem felháborodás (miért nem segít?)... és hatalmas adag szomorúság...

Aztán történt valami...
És én úgy éreztem magam, mint akit gyomron rúgtak... igen, nem túlzok, gyomron rúgtak...

Az az idős, piszkos ruházatú úr, kivett egy karéj kenyeret a kukából, és miközben rendületlenül szedegette ki a műanyag palackokat... nos beleharapott...

Nekem meg eleredtek a könnyeim, és bénultan Andrásra néztem, hogy tegyünk már végre valamit...

Kapkodtam a táskám után, aztán eszementen a pénztársám után...
És kibányásztam az összes benne lévő pénzt, András markába nyomtam azzal, hogy "menj add Nekik, és mondd Nekik, hogy én kérem őket, hogy menjenek boltba ételért..."

András kiugrott az autóból, odament - a tőlünk egyébként messzebb álló - fiatalemberhez, és a kezébe adta a pénzt (ami egyébként alig volt több, mint 1000.- Ft... nem volt nálam több... sajnos) azzal, hogy menjenek el a boltba és vegyenek maguknak valami ennivalót...

A fiatalember annyit mondott, hogy "Áldja meg az Isten magukat... ma még nem ettünk semmit..." és megköszönte...

Én nem is mertem ránézni.. annyira szégyelltem magam, hogy csak ennyit tudtunk segíteni...

Hozzá kell tegyem... egészen biztos vagyok abban, hogy egyikük sem alkoholra költi a pénzt... sem azt, amit tőlünk kaptak, sem azt, amit a műanyag palackokért kapnak a tesco-ban...
Az idős úrnak a külleme ugyan ápolatlan volt, de a tekintete tiszta...
Ahogy András elmondása alapján a fiatalembernek is... és hiszek a Férjemnek... mentőzőtt hosszú éveken át, nem egy alkoholista embert látott...
És Ő azt mondta nekem: "Nyusza, láttam a szemén, hogy nem... nem iszik..."

És lehet elítélni, lehet követ dobni rám... amiért megérintett, amiért nem mentem el a dolog mellett... és egyáltalán... amiért ezt ide leírtam...

Tudom, sokszor naív vagyok, hiszékeny, éhes a jó szóra, a jó cselekedetre... de a szívem, a lelkem mélyén érzem, hogy nem fognak becsapni minket... de nincs ez így rendjén...

Holnap, holnapután, és jövő héten ki fog nekik ételt venni?
Lesz-e valaki, aki észreveszi Őket?

Soha, soha életemben nem láttam még embert kukából enni...

(és zárójelben írom, küszködünk mi is, iszonyatos adósságunk van még abból az időből, mikor egyikőnknek sem volt munkahelye, és a lakáshitelt fizetni kellett, az asztalra ételt kellett rakni, a gyerekek óvodai, iskolai dolgait rendezni kellett, ruházni a prücsköket.. és a családi pótlékon kívül nem volt más jövedelmünk..... és ezalatt az idő alatt a nővérem és Édesanyám segített minket anyagilag úgy, hogy majd megadjuk, amikor tudjuk... mert a lakást nem veszíthetjük el, a gyerekeink nem éhezhetnek... szóval nagyon sok pénzzel tartozunk még mindig... és közben a család létszáma gyarapodott... sok a tartozás még mindig a bank felé, van be nem fizetett csekkünk is... és és és és... sorolhatnám... úgy vagyunk ahogy sokan mások is... mégis mindig azt mondom, hogy amíg az ember orra a sz*r fölé ér és levegőt kap, addig van remény... de Nekik... Nekik vajon van remény? Az a fiatalember.. tán még húsz éves sincs... és mi a perspektíva az életében? Nekik - vélhetően - nincs testvér, Édesanya.. aki kisegíthetné Őket az átmeneti nehéz helyzetben... Nekik a helyzet nem átmeneti... hanem állandó... )

Magyarország, Kaposvár, 2013. február 26.


(és apró betűvel írom, kérlek, ha negatív véleményetek van a családom helyzetéről... most ne... most inkább ne... most fájna nagyon... a táskakészítés számomra gyógymód... ami Istennek hála egyben szerelem... szenvedély is... ami általa befolyik a családi költségvetésbe, az megy a családon belüli adósságtörlesztésre... nem költök belőle másra, mint anyagbeszerzésre... soha, egyetlen csomag zsebkendőt nem vettem a táskák árából... mondom... törlesztek... és fogok is még hosszú hónapokig.. évekig... szóval kérlek ne bántsatok.. aki ismer, tudja a helyzetünket, és nem is fog pálcát törni... aki nem ismer, kérdezzen bátran, válaszolok szívesen... de ne bántsatok...)

Szilva

* karikáztunk: András szolgálati autójával



2 megjegyzés:

  1. Szívbemarkoló. És mennyi ilyen történetet lehetne még írni... Mi lesz ezzel a sok szerencsétlen emberrel? És ami még szomorú: ők biztos nem így kezdték az életüket, bizonyára voltak már jobb módban is, ki se merem mondani, de bárki kerülhet ilyen helyzetbe...
    Erzsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erzsi,

      Igen, ezen gondolkodtam én is...
      Nagyon sok, és sajnos egyre több ember szorul a - mondjuk így - periféria szélére... és nem is biztos, hogy saját hibájából...

      Gondoljunk bele, amikor egy házaspár gyerekkel, a válás mellett dönt, többnyire az anya marad a gyerekekkel a meglévő lakásban...
      Apa megy albérletbe... és mondjuk néhány hónap múlva elveszíti az állását... és nincs tartalék, hiszen gyerektartást fizet(ett), meg albérletet, meg rezsit, szóval nincs félretett pénzt... és máris kész a baj, hipp-hopp utcára kerül...

      Szerintem buta sztereotípia, hogy a hajléktalan azért hajléktalan, mert elitta mindenét...
      És bármilyen is valaki, soha nincs jogunk "ítélkezni" felette...
      Ember Ő is, akárcsak mi...
      És a sors útjai kifürkészhetetlenek... ugye ma Ő, holnap ki?

      Törlés