Előre elnézést kérek mindenkitől...

... mert ez egy - elsősorban - varrós blog... de mivel tegnap, pontosabban tegnapelőtt óta úgy érzem megfulladok, ki kell írjam magamból... fel kell fejtenem a szálakat, mert megőrjít az, ami történt...

A fiam egy talpraesett, karakán, minden lében kanál kölkince. Elképesztően intelligens, az óvónők anno azt mondták, hogy "tudomásul kell venni, hogy Andris egy zseni". Tudatosan távol tartottam magam ettől a kifejezéstől, soha nem kérkedtem a tudásával. Tény, hogy 3 éves kora óta folyamatosan olvas, tény, hogy messze a kor-, és osztálytársai felett teljesít. Rengeteget olvas, hihetetlenül érdeklődő és széles látókörű fiúcska... De rengeteg probléma van a magatartásával...
Amit én részben annak tudok be, hogy soha nem szorítottuk meg, soha nem "zártuk ketrecbe"...
Ranschburg vagy Vekerdy mondta anno, hogy a gyermek olyan, mint a madár... szárnyakkal született, nekünk szülőknek pedig az a dolgunk, hogy megtanítsuk repülni... nem pedig az "elvárásoknak megfelelő" kalitkát biztosítani számukra...

Nos e szerint terelgetem a gyermekeimet, maximális bízva bennük, s bízva abban, hogy a szüleiktől (Andrástól és tőlem) látott, tanult értékrend megfelelő példa lesz számukra ahhoz, hogy tudják melyik a helyes út számukra... hogy ne legyenek hazug, gerinctelen, törtető álságos emberek...

Valaha - mikor még Budapesten laktunk - elvittük Andrist gyermekpszichológushoz, mert az ottani óvónők ezt kérték... Ám legyen, bejelentkeztünk, és jártunk, pontosabban Andrist vittük kötelességtudóan...

Ági, aki Andrissal foglalkozott hónapokon át, a véleményében leírta, majd személyes beszélgetésünk alkalmával el is mondta, hogy Andris egy hihetetlenül szabálykövető kisfiú, akinek a viselkedésével nincs semmi baj. A kiemelkedően magas intelligenciája ugyanakkor folyamatosan veszélyt jelent számára, átvitt értelemben persze... ugyanis míg Ő pillanatok alatt feldolgozza az új információkat, hihetetlenül hamar felméri az adott szituációkat, addig a kortársai, azaz az akkori ovis csoporttársai a maguk tempójában haladva teszik ugyanezt... csakhogy Andris ez alatt az idő alatt elunja magát, és szüksége van újabb információkra, és figyelemre, ezért kérdez, érdeklődik. Nos ezt az óvónők nem kultíválták kellően, sőt, kifejezetten idegesítette Őket...

Az óvónők kérése volt (hogy egész pontos legyek, követelték), hogy Ági (a gyermek-pszichológus) menjen be az oviba, és figyelje meg Andris viselkedését ott. Megtörtént.
Ági az ominózus nap délutánján felháborodva hívott, hogy beszélnünk kell. Bementem hozzá, és elkeseredetten számolt be arról, hogy milyen arrogáns módon provokálták az óvónők Andrist, és mennyire feltűnően, már-már utálattal mellőzték minden foglalkozás alkalmával... persze, hogy a gyerek, ha máshogy nem megy, a hangjával akarta felhívni magára a figyelmet. Kérdezett....
Egy szó, mint száz, a gyermek-pszichológus szakvéleménye szerint Andris teljesen normális gyermek, azaz se nem hiperaktív, se nem retardált, egész egyszerűen kimagaslóan intelligens a korához képest. Azt gondoltuk, miután erről (is) hosszasan beszélgettünk Andrissal, hogy talán pontot tehetünk a dolog végére...

Nem így történt....
A véletlenek összejátszása (vagy valami más, de ez mindegy) során úgy alakult, hogy visszaköltöztünk szülővárosomba, Andris az iskolát már itt kezdte el. Most második osztályos, és a tanítói véleménye szerint is okos értelmes gyermek, de....

És itt a de...
Megint problémák vannak a magatartásával...
Első osztályban nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy a fiúk az osztályban balhéznak, azt gondoltuk, és gondoljuk ma is, hogy ez normális, hiszen a srácoknak maguk közt fel kell állítani a rangsort, hogy ki a kiskakas a szemétdombon :o)
Mikor vége lett az első osztálynak, reménykedtünk, hogy a rend felállt, másodiktól fellélegezhetünk...
Nem így történt. Sajnos.

Van Andris osztályában egy kisfiú, akinek a képességei alacsonyabb szinten állnak, mint Andrisé...
az én véleményem szerint (és hangsúlyozom, hogy nem vagyok e témában szakember), a kisfiú a durvasággal, az arroganciával és a mocskos beszéddel próbálja meg a kiskakas szerepét magáénak tudni. Fontos leszögeznem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Andris sem különb a deákné vásznánál... tud Ő is verekedni, szokott is...

Szeptember óta, mióta elkezdődött az iskola, Andris és ez a kisfiú egymás agyára mennek...
De olyan szinten, hogy az már számunkra is idegesítő...
Az előzmények: verekedés, kakaskodás a két srác között a végtelenségig, plusz pár hete a szóban forgó kisfiú tönkretette Andris rajz és technika órára bevitt tanszereit (úgy, mint vízfesték, tempera, vizeskübli, hurkapálca, zsírkréta, gyurma...cirka 3-4ezer Ft értékben), mégpedig úgy, hogy a dobozt, amiben ezek a holmik tárolva voltak, páros lábbal taposta... ezt követően, mert gondolom ez nem volt elegendő, hogy fiam iránt érzett dühét levezesse, az iskolatáskáját is összetaposta (tojok rá, legalább azt nem tette tönkre, le lehetett törölni), de mégis... agresszív, és kárt tesz más holmijában...

Ugorjunk egy nagyot: ezen a héten testnevelés óra... a kisfiú minden osztálytársát, akit ért, többször elgáncsolt. Többek közt az én fiamat is... Óra végére Andris megunta, és úgy gondolván igazságot tesz az Őt és osztálytársait ért sérelmek okán, ezért "természetesen" verekedésbe "torkollt" a dolog.
Hogy ki kezdte, nem tudom, és bár több kis osztálytársával beszéltem senki nem tudta megmondani.
Talán lényegtelen is... abból a szempontból mindenképpen, hogy a kisfiú olyan szinten bántalmazta az én gyerekemet, hogy Andris nem tudott máshogy az ütlegektől szabadulni, mint beleharapott a kisfiú combjába...

Ezt aznap este el is mesélte, kapott is érte egy jó nagy fekete csillagot a tanítónénitől...

És itt jön, amitől, hogy egész konkrét legyek, hányingerem van azóta is, ha rágondolok.
Anyuka még aznap este kitette facebook-ra a "harapás"-t... ahogy korábban feltette a facebook-ra egy másik osztálytárstól (tehát nem Andristól) elszenvedett rúgás nyomát is... rosszmájúan kommentálva, és degradáló megjegyzéseket téve a szülőkre... mintegy finoman sugallva, hogy azok, akik az ő kisfiát bántalmazzák, minimum 6 év kötél általi halált érdemelnének... ez utóbbi megjegyzésemért elnézést kérek, rosszindulatú és ocsmány, de nem törlöm ki, vállalom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy gusztustalan voltam (ez is valami, nem?)

És tegnap, mikor mentem Andrisért délután, úgy néztek rám a szülőtársak, mint a véres rongyra...
ami önmagában egyáltalán nem érdekel... az bánt, hogy Andrist milyen szemmel nézik... hogy róla mit gondolnak... és bánt az is, hogy nem nézték, nem nézik (esetünkben kérdezik) meg az érem másik oldalát... mert mindig van másik oldala... ha a helyemben lennének, vajon hogy éreznék magukat?

Andris pontosan olyan, mint én vagyok... magamat úgy jellemzem mindig, hogy a hátamon fát lehet vágni, mert a türelmem "cérnája" nagyon-nagyon hosszú, de amikor a madzag végére érünk, ott dinamit fityeg... és nagyot szól...

A fiam - ezek szerint - türelme (madzagja) végére ért...
Elég volt számára a folyamatos bántalmazás, földre szorított állapotban való gyomrozás, bordáinak rugdosása, és valószínűleg megelégelte az alázást, amiért neki nincs Nike, Adidas és ki tudja még milyen márkás cipője, ruhája, stb... mert a szóban forgó kisfiúnak az osztályban ez a mérce... ez, és a káromkodás, a középső ujj folyamatosan történő felmutatása, a tanárok hátuk mögött való !FIGYELEM CSÚNYA SZÓ! gecinek hívása.... igen, a kisfiú nem egyszer kinyilatkoztatta az osztálytársai előtt, hogy őt a tanárok nem érdeklik, mert azok gecik... és mikor először hallottam ezt tőle, azon tűnődtem, hogy vajon tisztában van-e egyáltalán azzal, hogy mit jelent ez a szó? Aligha...
Mindegy, hagyjuk, mellékszál...

A szülőtársak szerint Andris akkor cselekedett volna helyesen, ha hagyja magát tovább verni, ahogy az korábban történt nem egy alkalommal? Leszögezem, nem tartom helyesnek amit Andris tett, még aznap este leültünk és megbeszéltük Vele a történteket, közösen levonva a konklúziót, megállapodtunk a büntetésben is... és pontot tettünk a történtek végére.


Basszus, anya vagyok én is... három gyerek gondját viselem nap, mint nap, védem, óvom őket, de tudom, hogy Ők sem hibátlanok.... Ha konfliktus van, soha nem úgy kezdem, hogy ócsárolom a másik gyereket, hanem megkérdezem, hogy mi történt, és végighallgatom elejétől a végéig...
És ha úgy ítélem meg a hallottak alapján, hogy az én gyerekem volt a hónányó, azt tudomására is hozom.

A facebook-ra való képfeltöltéshez még annyit, hogy amikor a kisfiú Andrist olyan erővel rúgta bordán (akkor már többedszer), hogy napokig fájlalta, hogy azon gondolkodunk, nem kellene-e röntgeneztetni, eszembe sem jutott a sérülésről fényképet készíteni, nemhogy a facebook-ra feltölteni...

Eszembe nem jutott azt a kisfiút quasi a háta mögött ilyen módon megszégyeníteni a többi szülő előtt...

Vagy amikor tavaly Andrist egy vasgyúró és jó erőben lévő oszálytársa heccből vagy viccból, szóval marhulásból úgy nekivágta az iskola épületének lábazatául szolgáló terméskőhöz, hogy felszakadt az arca? Három hétig egy nagy lila folt éktelenkedett az arcán, megspékelve egy nehezen gyógyuló és mély sebbel... mérges voltam, sőt dühös, hogy hogy fordulhat ez elő, amikor pedagógusok felügyelik Őket az udvaron játék közben is... mégis felnőtt, intelligens ember módjára viselkedtem, nem rendeztem jelenetet, nem fotózgattam, nem osztogattam meg a facebook-on, és nem cirkuszoltam a tanítókkal sem.... nem, mert tartom magam annyira értelmesnek, hogy vettem a fáradtságot, végiggondoltam, s rájöttem... elkerülhetetlenek az ilyen - mondjuk így - balesetek... a tanító, lehet bármilyen gondos, és precíz, nem tud egy személyben egyszerre 27 helyen lenni...

Annyira alávaló és aljas dolognak tartom ezt a facebook-ra feltöltött kép általi gyerek-alázást...
És hozzátartozik, hogy megrökönyödtem a tavalyi képen is, amikor anyuka még a szülőket sem átallott pellengérre állítani... hát most én is érezhetem ugyanazt, amit talán akkoriban Ők éreztek...

És ahogy így újra kavarognak a gondolataim... lassan rendbe teszem magamban ezt a dolgot (is).
Nagyon sajnálom, ami történt, szégyenlem magam miatta, bár élőben nem láttam a kisfiú sérülését, a fotó alapján egy felületi sérülés, inkább lila folt... de nem akarom elbagatellizálni a történteket, szóval sajnálom, tudom, hogy a fiam rosszat tett, nem is fogom felmenteni, viseli a következményeit a cselekedetének, de nem vagyok hajlandó magyarázkodni....

Viszont az, hogy anyuka feltöltötte a képet a netre, mintegy így véve revansot a fiamon, vagy rajtunk, vagy mindannyiónkon, azt hiszem az Ő szegénységi bizonyítványa...
A magam részéről sokkal inkább tartottam volna megoldásnak, hogy leülünk négyen (a két gyerek és mi anyák), és megbeszéljük a történteket, ha már mindenképpen ekkorára kellett fújni ezt a dolgot...

Ufff, én szóltam.... de nagyon megkönnyebbültem... amit írtam, én írtam, vállalom, és elnézést mégegyszer mindenkitől... kikívánkozott..

És most jöhetnek a kövek...


Szilva