2016. augusztus 7., vasárnap

Fussunk neki.

Jobban mondva én futok neki, hogy leírjam miképp telt a tegnapi (a történelmi hitelesség kedvéért: 2016.08.06.) napom.

Legfőképp azért, mert más platform nemigen van, ahol megörökíthetem - elnézést, de muszáj kimondanom: elsősorban önmagam számára - a történteket.

Aki régebb óta olvas, na pláne, aki személyesen ismer, tudja jól, hogy világ életemben sportoltam.
5 éves koromtól versenyszerűen úsztam, kamaszkoromban ez kiegészült röplabdával.
Miután az úszást és a röplabdát abbahagytam (előbbit az eredmények elmaradása, utóbbit egy durva térdszalagszakadás miatt), fiatal felnőttként terepkerékpározni kezdtem.

Az aktív sport abbamaradt, miután férjhez mentem... nem mintha ez oka lehetne... abbamaradt és kész...

Aztán úgy alakult, nem is emlékszem miért és tulajdonképpen érdektelen is, hogy három évvel ezelőtt a Férjemmel futni kezdtünk. Sosem felejtem el, mekkora lendülettel mentünk le a - helyiek által csak "vasas"-nak hívott - atlétikai pályára. A telefonra letöltött edzésprogramra hagyatkozva, ifjonti(nak nem mondható, de annál nagyobb) hévvel csaptunk a lecsóba :o)

Két perc futás, egy perc séta... te jó ég... hogy ziháltunk... azt hittem a két perc aznap, kivételesen, rendkívüli módon, egy órán át fog tartani :o) :o) Az egy perc séta viszont egyetlen pillanatnak tűnt.

Aztán, mert nem adtuk fel és kitartóan, következetesen lejártunk a "vasas"-ra futni, egészen szép eredményeket értünk el. Mármint önmagunkhoz képest természetesen. Nekem már különösebb megerőltetés nélkül ment a 6:30/km körüli tempó. Volt, hgoy alulról simítottam a 7 percet, volt, hogy 6 perc alá tudtam szorítani az időt... és a másik fontos dolog, hogy a megtett távok egyre csak nőttek és nőttek.

Aztán elérkezett a 2014-es év ősze... máig ijesztő számomra, ha visszagondolok az akkor kezdődött problémámra... minden átmenet, minden előzmény nélkül, naponta több alkalommal a mellkasom elkezdett szorítani, iszonyatos fájdalmat éreztem a mellem feletti részen, egészen a torkomig... mintha valaki óriási súllyal rám nehezedne... és eközben nem kaptam levegőt rendesen, a hideg verejték levert és halálfélelmem volt.

Tekintve, hogy a családom e tekintetben halmozott pozitivitást mutat (anyu, apu, nagynéném szívműtétet esett át, anyai nagyapám és dédnagyanyám szív eredetű okból kifolyólag halt meg), a háziorvos azonnal további kivizsgálásra küldött. Tudni kell, hogy soha nem voltam beteges típus... mondjuk eleve úgy állok hozzá a dologhoz, hogy túl sok a dolgom, rövid az életem, így nincs időm betegnek lenni... nyilvánvalóan ettől való félelmükben a betegségek nagy ívben el is kerültek :o) :o)
Fostak tőlem. Nyilván :o)

A lényeg: kivizsgálás, meg újra és újra és újra, aztán további vizsgálatok és még és még... és semmi.
A szívem tankönyvi, igazi "sport szív", ahogy a doktornő mondta, a vérnyomásom ugyan alacsony, de ez pont a korábbi - egész kicsi korban elkezdett - aktív sportoló létnek köszönhető.
Szóval eljutottunk oda két hónap alatt, hogy a diagnosztizált betegségem: FTMB szindróma*
És bár betegség megállapítva nem volt, a terhelésre jelentkező tünetek nem múltak, így az aktív élet abbamaradt egyik napról a másikra... ott tartottam, hogy a bevásárló szatyrok cipelése előidézte a tüneteket...

No, de megint hosszúra nyúltam... telt az idő, s ahogy jött, úgy tűnt el az életemből ez a valami.
Tényleg.
Azt vettem észre néhány hónap múltán, hogy "jéé, de régen volt ilyen izém".
A sajnálatos hozadéka, azaz a sport (futás) elmaradása, azonban maradt velem, velünk.
Valahogy kimúlt (sic!) belőlünk az igény a mozgás iránt.. elfogyott a szusz, a lendület.

És idén, ahogy az első tavaszi napsugarak megjelentek, mintha a bogár csípett volna meg minket, újra nyiladozni kezdünk Férjemmel, hogy mozogni kellene. Az érzést követte a cselekvés...
Fájdalmas volt tapasztalni, hogy mennyit jelentett az egy évnyi kihagyás.
Messze nem arról volt szó, hogy a rajtkockáról indultunk újra, mégis a korábban nyújtott és megtapasztalt és mindennapossá vált teljesítmény újra egy kitűzött cél lett.

Elkezdtük hát újra, s akármennyire akartam, 2 km-nél többet képtelen voltam egyben lefutni.
Megvolt a 2 km és sétálnom kellett, olykor megállni, dűteni magamba a vizet... aztán újraindulni, és újabb 2 km után megállni újra...

De, mert semmi versenycélom nem volt, csupán a futás öröméért futottam, kimondtam magamnak, amit már az elején ki kellett volna, s ami valóban nagy bölcsesség: önmagadért fuss és ne feledd, hgoy minden megtett kilométer a Tied (valami ilyesmi.. nem emlékszem pontosan, ezért nem is tettem idézőjelbe). És tudatosítottam magamban, vagy mondjam inkább úgy, hogy elfogadtam: én 2 km teljesítésére vagyok hitelesítve. Kész. Pont.

Így futogattam a "vasas"-on vagy épp a helyi Városligetben a 2 km-eket.
Volt, hgoy kétszer, háromszor egymás után.
De hosszú időn át képtelen voltam továbblépni.
Mígnem... mígnem egyszer mágneses viharba keveredhettem, vagy a csillagok együttállása volt kedvező, vagy a csuda tudja mi történt... sikerült 3 km-t egyben(!!!!) lefutnom, méghozzá egész jó tempóban. Élvezve minden pillanatát!

És akkor történt meg az, hogy végre, végre felfogtam, hogy képes vagyok én bármire, ha hiszek magamban. Akkor döntöttem el, hogy márpedig menni fog nekem az 5 km is. Hogy miért pont 5 km?
Van itt a városban egy sportegyesület, javarészt amatőr futókból áll, a nevük Fuszekli Egyesület.
Minden hónap utolsó csütörtökén rendeznek egy városligeti 5 km-es ún. Hendikep-futást (nem, nem elírás, így írják).

Ezen a Hendikep-en egy nagyon kedves barátunk jó ideje részt vesz, s invitálta Férjemet is, aki ment, teljesített, s jár azóta is :o) Mondjuk én is lejárok ezekre a versenyekre, csak én a futam előtt futom le a magamét, hgoy aztán a verseny kezdetekor vigyázzba vágva magam, ordítva szurkolhassak... mindenkinek :o)

Legutóbbi ilyen alkalommal kérdezték Férjemet a többiek, hgoy miért nem futok én is?
Hát izé...
Ez volt az utolsó lökés... hgoy eldöntsem magamban.
Szóval elkezdtem agyban gyúrni arra, hogy képes vagyok lefutni 5 km-t egyben, ennek megfelelően cselekedtem a gyakorlatban is. Nem nyújtom tovább a szót, a lényeg az, hogy sikerült. Szóltak a fanfárok és a harsonák, volt tapsorkán és füttykoncert. Ja, nem. :o) :o)
De tudtam, képes vagyok rá.
Erre baszki, nem elmaradt múlt hónapban (július) a Hendikep?
Úgyhogy most augusztusban bizonyíthatok.

Ja, hogy eredetileg nem erről akartam írni?
Tényleg :o)
Mondjuk aki ismer, tudja, hogy nálam egy szónak száz(ezer) a vége :o)

A tegnapi nap.
Igen, a tegnapi nap.
Orfű, Tó-show Futás.
Néhány nappal ezelőtt jött szembe a facebook-on az esemény kiírása.
Két távon lehetett indulni... a szimpla (6,2 km) és a dupla (12,4 km) tókörön.
Férj duplázott én feltettem mindent a szimplára.
Mondtam magamnak, ha megy az 5 km, mennie kell a "hatkettőnek" is :o)

Szóval tegnap ('16.08.06) legurultunk Orfűre, neveztünk és akkor beszéljenek helyettem a képek:

Megérkeztünk, s vártunk arra, hogy a helyszíni nevezés lehetősége megnyíljék:

A nevezést abszolváltuk, átöltöztünkem, rajtra vártunk:

Bemelegítés a magam módján, vagyis nyújtva...
Pipálós lábbal...
Láblógázva...
Helybenfutva, szigorúan light-os kivitelben.... nehogy már a bemelegítéstől kifulladjak :o) :o) :o)

Mindeközben a férfi szakasz az alábbi (rendhagyó?) módon melegített be:

A rajt pillanatai:



Művésznők (avagy a legkisebb és a legnagyobb gyerekem), míg mi futunk, pózerkednek:

Férjem második körre fordul:

Megcsináltam, lefutottam, célba értem:

A két sárgapólós közt a nagy kékség.. nna az vagyok én :o)
Szaladozok vízért, mert a szám sivatagosra száradt... ez volt egyébként az egyik negatívum a szervezést illetően... nem volt útközben semmilyen frissítőpont, pedig a dombokkal megtűzdelt terepen elkelt volna legalább egyszer egy jó nagy pohárnyi hűvös víz.

Adj innom, de üstöllést :o)
És hát igen... ez van... nem előnyös kép, nem szép az arc és a frizura, sz*rrá izzadtam a gúnyám, de cserébe lefutottam 6,2 km-t...

Férjem meg olyan gyorsan futott, hogy egyetlen célfotó sem sikerült, mind homályos lett :o) :o)
De azért mutatom a történelmi hűség miatt:
(megjegyzem, ennek a lejtőnek a túloldalán, épp a cél előtt van egy utolsó, lelket gyilkoló domb..)
A célvonalon áthasítva, maghajlítva a tér-idő kontinuumot, homályossá téve a mindenséget :o)

Miután befutott:



Férjem még kicsit pilledten, de már a teljesítményt elemezve:
Pocakfotó a rajtszámokkal merő bohóskodásból :o)
Bónusznak az eredményhirdetés és az ajándékok kisorsolása után, már az esti sötétségben egy fotó, aminek az adta az apropóját, hogy Gigi lányunk elkurjantotta magát: "Apaaaa, vágj fura fejet"
Íme:
És aki eddig itt maradt, nem restellve végigolvasni a szóf*sásomat, azoknak mutatok még néhány "figyu-figyu, vágjunk már hülye fejet" fényképet is:


És a végére kijelentem: hős vagy! Igen, Te aki végigolvastad :o)
Mert ez a nap nekünk, nekem volt fontos.
Hogy leírtam, nekem volt öröm.
De itt voltál, velem maradtál, pedig nem volt egyszerű...
Köszönöm <3



*
FTMB szindróma a mentős szakzsargonban annyit tesz F*sz Tudja Mi Baja
(Férjem cirka 10 évig mentőzött, innen az ismeret :o) :o)



4 megjegyzés:

  1. Öröm volt olvasni. Lenyűgöz a kitartásod, az akaratod. A pocakfotód pedig irigyléssel tölt el.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, Te Tündér :o)
      Kitartás? Nemrég még meg voltam győződve arról, hogy kimaradtam a sorban, mikor azt osztották :o)

      Az akarat... no az más tészta... szerintem az akaratosságom hozta meg a hitem abban a vonatkozásban, hogy van kitartásom is :o)

      A pocakfotó?
      Miért? De tényleg.. komolyan kérdem :o)

      Törlés
  2. Csak ámulok és bámulok! Nem tudok szóhoz jutni, egyben a legmélyebb tiszteletet és elismerést érzem! Az írásod miatt és a kitartásod, akaraterőd miatt! GRATULÁLOK!

    VálaszTörlés
  3. Csak ámulok és bámulok! Őszinte tiszteletem és mélységes elismerésem. Erre csak a legnagyobbak képesek! Gratulálok!

    VálaszTörlés