2013. augusztus 24., szombat

Privát szösszenet...

... újra a mi kis életünkből :o)

Írtam már róla a facebook-on, hogy Gigi meg van buggyanva a lovakért.. valami különös vonzódás ez, hiszen egész kicsi kora óta kíséri Őt ez a "mizéria" és az idő előrehaladtával mit sem csökkent az irántuk való érdeklődése...

A szobájában a tapétát falat már teleragasztotta szebbnél szebb lovas poszterekkel*, ahogy a kismillió rajzolós füzeteinek zömében is megtalálhatóak a lovakról "szóló" műalkotásai :o)

Történt a minap, hogy egy nagyon kedves, és családilag nagyon kedvelt szomszédunk, a házba befelé jövet megkérdezte, hogy lehetséges-e, hogy a héten kislányt elvinnénk egy lovas/lovaglós fotózásra.
Nem kerül pénzbe, ránk nézve nem jelent semmilyen kötelezettséget, és így tovább...

Mondanom sem kell, hogy a célszemély a társaságunkban tartózkodott, a kérdés hallatán pedig nagyra "tátott" csillogó szemekkel sikoltott fel, ezzel egyidejűleg két kézzel kapott az arcához, mely egyetlen pillanat alatt olyan széles mosolytól lett még ragyogóbb... no tehát a kérdés nem volt kérdés többé :o)

Telefonos egyeztetés, csütörtök, augusztus 22-e a nagy nap :o)

Gigi számolta, hogy mennyit kell még aludni, izgatottan, felcsigázva várta a nagy nap reggelét.
Hamar talpon volt aznap reggel, felöltözött, frizurát kért, a tükörben ellenőrizte önnön magát, hogy rendben lesz-e így, majd elindultunk itthonról.

Némi kis kavarodás után** megérkeztünk a megbeszélt helyre, s kezdetét vette a szájtátva csodálkozás :o) :o) :o)

Aztán sorra került Gigi is... néhány mondatos instrukciót követően már nyeregben is érezhette magát a kispipi :o)

Nézzétek csak:







 Ilyen kunsztokat is csinált, különösebb félelem nélkül :o)


 

Aztán jött a "csapatfotózás", ami ilyen mókásan zajlott (tudjátok, amikor képtelenség elérni, hogy mindenki egyfelé nézzen egyidőben :o)






 És mikor indultunk volna hazafelé... Andris azt mondta, hogy "jajj, de sajnálom... pont most gondoltam, hogy mégiscsak kipróbálnám, mégiscsak felülnék a lóra..."
Tiszta szerencse, hogy meghallotta ezt a lovat vezető tündéri Hölgy, aki rögvest megragadta az alkalmat, és visszakérdezett: "tényleg jönnél, Andris?"
És akkor az én bátor betyárom, bizony, hogy igent mondott ;o)
Így történt, hogy a 9 éves fiam legyőzte a félelmét, erőt vett magán, és felült egy ló hátára :o)

Az első képen látszik az arcán a félelem, a bizonytalanság:
Itt már cseppecskét oldottabbnak látszik:

 És akkor mentek néhányszor körbe és körbe:
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekkorom óta félek a lovaktól, ami felnőve sem változott...
Képtelen vagyok 1 méternél jobban megközelíteni őket :o(
Kellemetlen emlékem, hogy általános iskolás koromban, osztálykiránduláson felerőltettek a ló hátára, mondván, hogy mindenki be lett fizetve egy "lovaglásra"... és én akkor nem akartam, és féltem, mert a ló hatalmas volt, és számomra félelmetes... de gyerek voltam, a tanár meg felnőtt volt, és tekintélye volt, és nem mertem ellentmondani...
A ló meg csak ment, ment.. és akkor egy nagyon mély akna-szerűséghez közeledett... én meg rettegek a magasságban (is, meg a mélységben is... szóval föld alá sem vagyok hajlandó menni, úgyhogy bánya nálam kizárva), kilátókra sem vagyok képes felmenni, mert a gyomrom a torkomban a szívemmel együtt... szóval a ló haladt egyenesen a "szakadék" irányába... hátán velem meg a tériszonyommal... és esküszöm az akkori gyerekszememmel úgy éreztem, hogy 20 centire sétált el mellette... én meg remegtem, mint a kocsonya, majd' összetojtam magam, hogy én most le fogok esni a lóról, én most bele fogok esni ebbe a mély gödörbe, én most fogok meghalni... :o( :o( :o(
Hiába volt a ló vezetőszáron, hiába volt egy hozzáértő ember a vezetőszár másik végén... eszeveszett félelmet éltem át... innen hát az azóta sem múló félelem a lovaktól... egy kupac rossz élmény egy helyen, egy ló hátán...
Így aztán nagyon büszke vagyok Andrisra, hogy felülemelkedett a félelmén.. mert míg a fotózás tartott, többször hívták, kérdezték Tőle, hogy megy-e, megpróbálja-e... és hozzám fordult és azt mondta, hogy "Anya, most inkább nem..." és éreztem, tudtam, hogy mi zajlik benne, megnyugtattam, hogy semmi sem kötelező, ha nem akarja, hát nem kell :o) De Ő győzött, nem a félelem ;o)
Gigi cica meg... hát Ő egy külön szám.. nulla félelem, őrületes kíváncsiság és vágy, szóval nagyon pöpec volt, ahogy ült a lovon, és láttam rajta, hogy élvezi minden percét, úgyhogy a dolog eldőlt, a művésznő lovagolni fog... előbb vagy utóbb... nagylelkű és bőkezű szponzor után kellene néznem :o) :o) :o), mert a sok egyéb kötelezettség mellett, egyenlőre nem fog menni a finanszírozás... sajnos :o(
De majd megoldjuk valahogy :o)




* naná, hogy utólag értesültünk eme cselekedetről :o) :o) :o) :o)
** mivel a lütyő anyja legalább olyan izgatott volt, mint a csemete, s ebbéli zavarodottságában elfelejtette a házszámot

1 megjegyzés:

  1. Gratulálok Gigi lányodhoz ,hogy ilyen bátor!
    Andris is szerintem előbb utóbb meg fogja szeretni a lovat!
    Nem csodálkozom hogy még most is félsz a lovaktól!
    A leírtak alapján!

    VálaszTörlés